A kis korkülönbség nehézségei

Mikor kiderült, hogy a harmadik babánkkal terhes vagyok a középső gyermekem épp elmúlt 5 hónapos. Elsőre átfutott az a jóleső meleg érzés, amikor az ember tudja, hogy igen, nem tévedtem, tényleg egy kisbaba van a testemben. Másodjára megjött a hidegrázás, hogy most mi lesz, hogy fogom ezt megoldani? Annyira közel volt még az előző szülés, nagyon is bennem voltak a gyermekágyi emlékek, és egyszeriben átjárt a félelem.

Ami számomra kihívást jelentett

Az éjszakai dupla kelés vagy váltva kelés. Nem tudom melyik a jobb. Ha egyszerre kelnek, akkor valakinek muszáj várnia (tuti bőgés). Ha váltva kelnek, akkor megvan az esélye, hogy majdnem semmit nem alszom. Ezt a nehézséget egy módon tudtuk áthidalni. Mégpedig úgy, hogy felosztottuk ki mikor kihez kel. 

Ebédeltetés. Az nem egyszer volt, hogy végre mindenkinek kipakoltam a kaját, aztán a széket oda húztam Samu elé, Maját ölembe fektettem a szoptatós párnára, egyik kézzel szoptattam, másik kézzel kisfiamnak segítettem. Ráadásul ez idő tájt már mindenki fáradt, türelmetlen és nyűgös. Velem együtt. Szerintem mindenki már csak az alvást várja – én biztosan. Arra, hogy ezt az időszakot napközben túléljem a már fent említett módszer jött be. Vagy esetleg meg kell próbálni némileg időzíteni az evést. Azért a nagyobbaknál már könnyebben lehet ezzel játszani, és ha esetleg egy óvatlan pillanatban a kisded elengedi a cicit, már mehet is az ebéd a kicsit nagyobbaknak. 

A lelkifurdalás, aminek az az oka, hogy nem tudok mindenkivel életkorának megfelelően külön foglalkozni. Főleg Emmával, a legnagyobbal. Nem tudunk egyet gyurmázni, festeni, párkeresőzni. Pedig nagyon szeretnék. De ha előkerül a gyurma akkor Samu szinte biztos, hogy előbb utóbb megeszi.  Ha netán belekezdenénk egy festésbe, akkor rá következő héten a rendes festők is kezdhetnének nálunk. Félek, hogy Emmának később hátránya származik majd abból, hogy kevés időt töltöttünk el, mondjuk a foglalkoztató füzetek kitöltésével. De megoldásom erre is van: Alvásidő. Minden, más számára veszélyes játékot alvásidőre időzíteni. Vagy, jó idő esetén a festés már kint is megoldható. Ott legalább csak a gyerek lesz festékes.

Az, hogy nem tudok sokfelé szakadni, és mindenki problémáját egyszerre megoldani. Ilyenkor az agyam operációs rendszerré változik, majd a megfelelő algoritmus mentén, szépen sorba rendezi az ellátandó feladatokat. Úgy mint: „Pisilni kell!” – jó oké ez az első. Valakinek kinyitom az almalevet, második. Szimpla sírás – okés, akkor őt pedig felveszem. De akiben, van némi maximalizmus az érzi, (még ha anyuka akkor át is érzi) hogy a legjobb az lenne, ha hirtelen polippá változva, minden karomat bevetve látnám el egyszerre a feladatokat. Megoldás: Mantra, mantra, mantra.

Egy idő után megtanultam, hogy hiába esek szét, hiába kiabál mindenki egyszerre, úgyis megvárnak. A türelem nagyon nagy erény így legalább mind megtanuljuk. Eleinte nagyon, nagyon nehéz volt. De ma már képes vagyok teljesen higgadtan kezelni a helyzetet, és közölni velük, hogy most egy picit tessék várni.

A kimenetel, vagy más néven levegőztetés. 3 gyereket időzíteni, hogy egyszerre bírjunk kimenni – na az színtiszta logisztika. Ki mikor alszik, ki mikor nem alszik és/vagy eszik, és van-e  egyáltalán kedve. Megoldás: Ami nekem nagyon sokat segített az a testvér babakocsi. Tudom, tudom, már mindenki tud menni a lábán, megjöjjön motorral, de ez ennyire nem egyszerű. Ott lóg az emberen egy újszülött, kialvatlan, fáradt, és két gyerek meg menne két irányba. Ha arra van éppen lehetőség, hogy két gyerek a babakocsiban, egy meg hordozóban legyen levegőn, akkor arra van. Az is jobb, mint a semmi. Később pedig már sokkal könnyebb lesz ez is!

Amikor betegek lesznek a gyerekek. Az nagyon strapás, és emellett még sajnálom is őket mikor rosszul érzik magukat. Ráadásul ilyenkor valószínűséggel én is beteg leszek. Az éjszakák megint elromlanak, ha addig jók is voltak fix a többszöri kelés. A nappalt pedig kiteszi az imádkozás, a gyere légyszi vedd be a gyógyszert, és a “de-de most kiporszívózzuk az orrodat”. Megoldás: Itt is elengedhetetlen, hogy megosszuk a feladatokat. Illetve, ha van nagymama, nagypapa bármi rokon, segítség akkor ne féljetek segítséget kérni. 

De beszéljünk egy kicsit a habos-babos oldalról is!

Egyszerre túlesni a nehezén. Nagyobbik gyerekem születése után én már tudtam, hogy nagy korkülönbséget nem akarok a gyerekeim között. (Emma és Samu között  2 év van.)  Belegondoltam, hogy milyen lenne visszamenni melóba, aztán meg újra haza, vissza a pelenkázó mellé. Véleményem szerint épp elég nehéz egyszer hozzászokni ahhoz, hogy kiszakad az ember a közösségből. Szóval ebből a szempontból hálás a kicsi korkülönbség.

Látni őket kicsi koruktól kommunikálni. Az egyszerűen leírhatatlanul jó érzés. 

Az évek során szépen összenőnek. Ennek én még csak nyomait látom, de ahogy középső gyermekem egyre nagyobb, annál jobban látom azt, hogy a játékok során többször kapcsolódnak össze. Persze ennek lehet az oka az is, hogy Emma oviba jár, ezt nem fogom pontosan tudni megítélni. Majd ha nem nekem szólnak, hogy menjek mindig játszani, hanem el lesznek együtt a játékaikkal, az csodálatos lesz. Élénk kép van arról a boldogságról a fejemben, hogy vasárnap délelőtt főzök a konyhában, ők pedig játszanak a nappaliban. Együtt, rendesen, nem egymás haját tépve. 

Amikor már nagyok lesznek. Jó ez nem mostanában fog bekövetkezni, de ha majd elmennek szórakozni mennyivel jobb érzés elengedni a bandát együtt, mintha egyedül kellene. Persze, belátom akkor sem fogok aludni, az izgalom miatt, de egy fokkal jobb lesz. Tudom.

A valóság pedig az, hogy az az első kemény időszak, amikor minden gyermekem valójában kicsi, már el is röppent, aztán kettőt pislantok és már együtt mennek nyaralni – nélkülem.

Írta: Berkes Dóra, az Anyamajom blog készítője, háromgyermekes édesanya