Sok anya küzd a társadalmi elszigetelődéssel, szülői magánnyal és bűntudattal, hogy olykor a gyermeke társasága helyett másra vágyna. Az anyai magány, a mai szülők szociális hálójának hiánya társadalmi problémává nőtte ki magát, hatása pedig nem kizárólag a szülőket érinti. Nem csak anyának van szüksége a “falura”, ami segít a nevelésben, hanem a gyereknek is, aki így tanul meg bízni, önállósodni, kezdeményezni és hatékonyan kommunikálni.

A közösségek erejének kihasználásától több okból óckodhatunk szülőként. Negatív gondolatok tömkelege bizonytalaníthat el minket: Rossz anya vagyok, ha nem élvezem az állandó szülői szerepet? Ha másra bízom, az olyan, mintha meg akarnék tőle szabadulni? Mi van, ha máshol rossz tapasztalat éri, és én nem tudom megvédeni? Rossz lesz a kötődésünk, kapcsolatunk, ha intézménybe adom? Csak én érzek ekkora ürességet, velem van a baj? Dehát, én akartam gyereket, hogy veszi ki magát, ha panaszkodom? Anyám egyedül is végig tudta csinálni, ráadásul több gyerekkel, akkor nekem miért nem megy? Nem bízom más nevelési stílusában, az én felelősségem, nem akarom, hogy traumatizálódjon, mint én. Biztos jobb neki mellettem…

Ilyen gondolatok mellett nem csoda, ha magával ragad minket a bizonytalanság, a kétely és a kétségbeesés, elhomályosítva vele a gyerek nézőpontját. Ezért is érdemes tisztázni a fejünkben, és ráerősíteni, hogy mit is ad a gyermekeinknek a szociális háló (nagyszülő, bölcsőde, bébiszitter, anyabarát, rokon, szomszéd, szülőtárs, stb.):

1. Attól, hogy szülővé válunk, nem leszünk csak szülők. Továbbra is lesz igényünk egyéb szerepek betöltésére, igények kielégítésére, amelyek nem mennek a gyerekünk kizárólagos jelenlétében. És ez nem baj! A saját szükségleteink megbecsülése példaértékű. Egyrészről mintát nyújt a növendékeinknek arról, hogy önmagunk igényeit megismerni, kommunikálni és kielégíteni érték! Másrészről pedig megelőzi az anyai kiégést, ami gátat szab az értő figyelemnek, türelemnek, ellehetetlenítve így a gyerekünk igényeinek, viselkedésének helyes értelmezését, lereagálását. Ha mi, szülőként hiányt szenvedünk, a gyerekünk is biztosan fog! Nem arra van szüksége, hogy állandóan vele legyünk, hanem arra, hogy amikor vele vagyunk, érzelmileg és mentálisan is valóban ott legyünk.
   
2. Egy csecsemő kiszolgáltatott a környezetének, és igaz, hogy az elsődleges gondozó(k) meghatározó szerepet tölt(enek) be a biztonságos kötődés kialakulásában. Ugyanakkor a szülők bizalma más felnőttek irányába a gyerek egészséges lelki fejlődésére is jó hatással van. Miközben ráerősít arra, hogy nem csak anya és apa jelenthet biztonságot, másokra is lehet számítani, a gyerek önbizalmát is növeli, hiszen a szülők nyugodt és magabiztos (persze ideiglenes) távolléte arról tanúskodik, hogy a gyerekben is bíznak. Hisznek benne, hogy jó helyen van, és hogy bármi is történjék távollétük alatt, ők együtt (a gyerek is) meg fogják tudni oldani. Ez a fajta bizalom is erősíti az egészséges kötődést!
   
3. A gyerek más felnőttekkel szerzett tapasztalata tágítja a kialakulóban lévő világképet, és így a szociális készségeket is fejleszti. Megismerni mások viselkedését, szokásait, kommunikációját, és szabályait, bizonyos fokon megintcsak a biztonságérzetet erősíti. Jobb emberismeretet és így megbízhatóbb, egészségesebb kapcsolatokat jelenthet a jövőben. A gyerekeknek nagyobb szükségük van a világ minél jobb megismerésére, mint mindenemű negatív élmények elkerülésére. Az ad nekik biztonságot, hogy ismerik, tudják, hogy felfedezhetik, megbeszélhetik, feldolgozhatják, és legközelebb helyesebben reagálhatnak. Akik buborékban nőnek fel, gyengébb magabiztossággal rendelkeznek, mint akik bízhattak, próbálkozhattak, csalódhattak, de otthon mindig megoszthatták, a szülőkkel közösen feldolgozhatták. Az elsődleges referenciát mindenképp a szülők jelentik. Az ő nevelési stílusuk lesz a mintaadó. Ehhez nem kell állandóan velünk lenniük. Csak azt kell érezniük, hogy a mi érzelmi elérhetőségünk állandó.

Társasági lények vagyunk, számít a közösség ereje, napjainkban azonban nekünk kell megdolgozni ennek kialakulásáért, megtartásáért. Az első lépés ehhez, pedig a fentebb említett fejünkben kavargó, negatív gondolatok megcáfolása. Meggyőzni magunkat, hogy nemcsak nekünk, a gyerekünknek is szüksége van arra, hogy másban bízhasson. Hogy ne csak velünk érezze magát biztonságban.

Az állandó érzelmi elérhetőségünk csak akkor biztosítható a számukra, ha önmagunkért is rendszeresen teszünk. Ha az énidő fogalmában, a saját szükségleteink kielégítésében nem önzőséget látunk, hanem egészséges öngondoskodást. Ehhez pedig szükségünk van egy szociális hálóra, akire számíthatunk mi is és a gyerekünk is.

Írta: Tarkovács Cecilia, kisgyermeknevelő, szülő-coach, Gyerekrehangolva.hu alapítója