Mondja ezt az, akinek sosem volt még gyereke. Mert bizony amikor az éjszaka közepén már ötödjére ébredsz fel 4 órán belül, nem emlékszel, hogy vajon megetetted-e már, cseréltél-e rajta pelenkát vagy hogy pontosan melyik univerzumban is vagy, akkor elengeded minden elvedet, amit a terhesség során megfogadtál, hogy tartani fogsz.

Legalábbis az első terhesség során biztosan fogadtál meg ilyeneket.

Hogy te biztosan nem törsz meg a negyedik trimeszterben, mit neked szülés utáni depresszió.

Hogy te biztosan tudni fogod altatni és biztos, hogy külön ágyban, sőt, mi több, külön szobában alszotok majd.

Hogy te leszel a legnagyobb mosipelus betyár, nem győzöd majd válogatni a szebbnél szebb mintákat a fiókból, hogy épp melyiket add rá a frissen törölt popóra.

Hogy rajtad aztán miért is fogna ki a szoptatás, mindenben kiképezted már magad, semmi újdonság nem jöhet.

Hogy csak és kizárólag ízléses, pasztell színű fajátékokat és Montessori fejlesztőjátékokat fogsz a kezébe adni a gyereknek, mert az az, ami szép, beleillik a lakás aurájába és ez az, ami igazán fejleszti őt.

Aztán pofán vág a kőkemény valóság.

Az a bizonyos postpartum depresszió, ami úgy vág hátba egy péklapáttal, mint Jerry Tomot a mesében egy forró vasalóval. Nem tudod, hogy nappal van, vagy éjszaka, nem tudod, hogy honnan veszel erőt ahhoz a felelősséghez, ami egy másodperc alatt szakadt a nyakadba, amikor a karjaidba adták a gyerekedet.

Az a bizonyos tehetetlen megtörtség, hogy az éjszaka közepén megszámolni sem tudod, hogy hányszor ébredtél már hozzá, ezért inkább beteszed közétek az ágyatokba, mert ott csendben van és alszik, te pedig legalább vízszintesben vagy, ha kényelmes alvást ebben a pozícióban nem is remléhetsz.

Az a bizonyos sürgető gyorsaság, hogy egy nyolckarú polipot kell naponta tízszer átpelenkáznod és örülsz neki, ha pár másodperc alatt megfogod és ráadod az ajándék eldobható pelenkákat, mert olyan drága az is, hogy minden babalátogatótól azt kérsz ajándékba.

Az a bizonyos mumus a sarokban, amely a sötétben villogó szemekkel néz rád, amit azt hitted, hogy téged nem ijeszt majd meg és rajtad biztosan nem fog ki: a szoptatás. Hogy bizony ez fájhat, hogy ez elviszi az első 3 hónapodat teljes valójában, hogy ez nem csak a babád etetését, hanem emocionális töltését is jelenti. Megvisel testileg-lelkileg, hogy csak és kizárólag ezzel tudod egyensúlyban tartani a babádat.

Az a bizonyos játékoskosár, amely a nap végén tele van mindenféle ízléstelen, színes, szőrös játékkal, mert hiába az ízléses fajáték, az a gyerekedet egyáltalán nem érdekli majd.

Szóval ezek történhetnek meg, ha az ember elhamarkodottan fogad meg olyan elveket az első gyerek születése előtt, amiket valószínűleg nem fog tudni tartani. Én legalábbis nem nagyon tudtam.

Írta: Zele-Papp Henriett, a Postpartumposztok blog szerzője