A bölcsődei élet megkezdése ritkán zökkenőmentes, hiszen nagy változást jelent nemcsak a gyerek, de a szülő(k) számára is. Sőt, talán azt is kimondhatjuk, hogy a szülők számára még megterhelőbb, mivel felelősség- és bűntudatuk ritkán hagyja nyugodni lelküket. Elfogadni, hogy nem leszünk ott egész nap a gyerekünknek, hogy más gondoskodásában kell megbíznunk, és elhinni azt, hogy ezzel nem ártunk a kettőnk közötti kapcsolatnak, bizony nehéz. Ekkor pedig még nem is beszéltünk arról, milyen szembesülni bizonyos viselkedésváltozásokkal, amelyeket kellő tájékozottság nélkül, könnyen vélhetünk a saját hibánknak, nem rossz nevelési eszközöknek vagy szimplán a megfelelő mennyiségű jelenlétünk hiányának. A lelki megkönnyebbülés érdekében, most részletezem azokat a várható viselkedésváltozásokat, amelyek megjelenése (a kezdéstől számított 3 hónapon belül) természetes lehet, és legtöbbször csak időszakos.

Regresszió, vagyis fejlődésben való visszaesés

A kisgyerekekre, bár rendkívül jól tudnak alkalmazkodni, minden változás hatással van. Mivel ennek a korosztálynak a kiszámíthatóság adja a legnagyobb biztonságot, az új dolgok rövidebb-hosszabb időre elbizonytalanítja őket. Ilyenkor pedig gyakran előfordul, hogy bizonyos fejlődési területeken 2-3 hétig visszaesést mutatnak. Ilyen lehet a szülőhöz való nagyobb ragaszkodás, szobatisztaságban való visszaesés, nehezebb (el)alvás, kevesebb beszéd, vagy egyéb önállóságot érintő visszaesés. Sokan ilyenkor megijedünk, hogy talán túl korán tettük ki ennek, vagy valami trauma történt vele, amíg nem mi voltunk vele. Többnyire ritkán ez a valódi magyarázat. A változás önmagában képes arra ösztönözni a gyereket, hogy lépjen egy picit visszább, és ellenőrizze, ami korábban biztonságot nyújtott neki, az a továbbiakban sem vesztette el. Vagyis a korábbi gondoskodást, védelmet továbbra is megkapja, ha szüksége lenne rá. Szülőként, ebben úgy tudjuk támogatni, hogy elfogadva a jelenség létjogosultságát, ijedtség és erőteljesebb elvárások helyett, időt adunk neki, hogy maga is meggyőződhessen arról, ami elmúlt, nem veszett el, így nyugodtan folytathatja az önállósodás izgalmas útját.

Szülő elutasítása újratalálkozáskor

A másik ijedtséget és bűntudatot ébresztő jelenet, mikor a bölcsődébe visszaérve, örömteli nyakunkba ugrás helyett, a gyerekünk hangosan elutasít minket vagy egyszerűen csak ignorál. Mindent elrontottunk? Ennyit a jó, bensőséges kapcsolatunkról? Hogy lehet, hogy eddig nem akart itt maradni, most meg már nem örül nekünk, és nem akar velünk hazamenni?
Érthető, ha fáj a lelkünknek, azonban ez a viselkedés is várható, és alapvetően nem ellenünk szól. Szülőként meg kell tudnunk érteni, hogy a gyerekek a nap nagy részében ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek. Mi irányítunk, mi döntünk arról, hogy mit, mikor és hogyan. Habár biztonságot nyújtanak nekik a kiszámítható és következetes iránymutatásunk, a fokozatos függetlenedéshez, önállósodáshoz szükségük vagy egyfajta egyensúlyra. Amikor megjelenünk délután a csoportszoba ajtajában, ezt a mérleget szeretnék egyensúlyba hozni. Egyrészt, szeretnék, hogy mi csak nézzük őket, ahogy ott játszanak (amire persze nincs lehetőség, mert a kisgyermeknevelők érthető módon, hamar kitessékelnek majd), másrészt szeretnék egy kicsit ők irányítani, hogy a fél-egész napos távollét után mit mikor. Nem utálnak, és nem csináltunk semmit rosszul, csak kell nekik egy kis újra-egymásrahangolódás. Ezt is, mindenek előtt, úgy segíthetjük, hogy nem vesszük személyes sértésnek, hanem megértjük, hogy ez normális. És, ha az intézményben nem is tudunk erre lehetőséget teremteni, otthon engedjük egy kicsit, hogy a gyerek irányítson (például a közös játékban).

Harap vagy csapkod

Kissé agresszívabbá válhat a gyerekünk mind a bölcsiben, mind otthon, és ez önmagában megintcsak nem jelent nagy bajt. Fel kell rá figyelnünk, élhetünk megoldási/kezelési javaslatokkal, de első sorban tudjuk, hogy csupán az idegrendszeri- és mozgásfejlődés is okozhatja. A kisgyerekek fokozatosan tanulják meg egyre magabiztosabban szabályozni a testüket. Ehhez pedig nem csak időre, de gyakorlásra is szükségük van. Miután a csecsemők a szájukat tanulják meg a leghamarabb irányítani (szopizás, evés, tárgyak felfedezése), a feszültségüket is így tudják a legkönnyebben kifejezni és oldani. A csapkodás pedig ugyanez. Bár utóbbinál inkább gondoljuk, hogy agresszió áll a hátterében, nagyon gyakran csak egy belső késztetés a gyakorlásra. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy a gyerekünk harapni vagy csapkodni kezd, próbáljuk megfigyelni, hogy mikor és miként teszi: Amikor feszült, fáradt, éhes? Amikor ki akarna valamit fejezni, de nincs jobb eszköze? Amikor túl izgatott? Vagy pont, hogy randomnak, váratlannak tűnik? Segíthetünk neki több olyan játéktevékenységgel, amelyek gyakorlási lehetőséget adnak, a feszültségét pedig oldhatjuk kevesebb ingerrel, érzelem elismeréssel és elfogadható kifejezési mód felajánlásával (toppantás, asztalra csapás, stop kézjel).

A gyerekeknek minden változás nehéz, mert sokkal több szempontból tud kiszámíthatatlan lenni, mint számunkra, akiknek már van egy alapismerete a világ működéséről.

Ezért is olyan nagy segítség nekik, ha mi minél több mindenről következetesen kommunikálunk velük, lelkileg pedig – ismerve a várhatót és értve a viselkedésük okait – stabilak maradunk.

Írta: Tarkovács Cecilia, kisgyermeknevelő, szülő-coach, Gyerekrehangolva.hu alapítója