„It takes a village to raise a child.” – Hangzik az angol mondás. Ami nagyjából annyit teszt, hogy egy falunyi ember szükséges egy gyermek felneveléséhez. Ez a fajta gondolkodás és hozzáállás jelen is volt az elmúlt évszázadok során, hiszen a családi és társadalmi struktúránk is elősegítette, hogy ilyen elvek mentén nőjön fel egy gyermek.

Több generáció élt együtt, így egymás segítése kézenfekvő és elvárt volt. A sokgyermekes családmodellben a nagyobbak besegítettek a kisebbekkel járó feladatokba, így mire a nagyobb lánygyermeknek megszületett a saját kisbabája, már legalább két-három csecsemőt bepelenkázott, altatott, etetett. Egy házban éltek a nagyszülőkkel, dédszülőkkel, akik szintén részt vettek a kisebbek kapcsolatos feladatokban vagy a háztatás vezetésében.

A mai világban is sok helyen még jelen van ez, bár már egyre inkább visszaszorul. Indiában például a gyermekágyi időszakban, az ájurvédikus hagyomány arra ösztönzik az anyákat, hogy a gyermekágy első három hetében otthon pihenjenek, élvezzék a kényeztetést. Hasonló szokást követnek az indonéziai nők, akik nem hagyják el a család lakhelyét, amíg a csecsemő be nem tölti a negyvenkettedik napot. Nevet is csak negyvenkét naposan kap a kicsi. Így, ezekben a kultúrákban, ebben az időszakban, minden nőket érintő feladatot a rokonság, barátok és a szomszédság lát el. S bár a gyermekágy a kezdeti időszak, egymás támogatása és segítése azt követően sem hagy alább.

Ugyanakkor, a nyugati társadalomakban ez már kevéssé jellemző. Ritka, ha valaki a szülei szomszédságában él, a többség több kilóméteres távolságra lakik családjától, szülőhelyétől vagy külföldön boldogul. A négy, öt, hat vagy ennél több gyermekes családok nem jellemzők már. Nagyon keveseknek van segítsége, az is esetleg csak egy kisebb csapat. Van, akinek ennyi sincs.

Az édesanyák elmagányosodása, a kiégés, a perfektcionizmus, az állandó stressz és szorongás, az konstans elvárások valós dolgok. Amelyek egyre súlyosabb teherként nyomják a szülők vállát. Manapság a szülők látnak el minden olyan feladatot, amit korábban egy falunyi ember: a gyereknevelés nehézségeit, szórakoztató programok biztosítása, s közben képezni önmagukat, hogy a kor szellemének megfelelően edukálja gyermekét, legújabb és legkedvezőbb nevelési irányelveket kövesse. Mindemelett, sok édesanya munkába való visszaállása is számos logisztikai feladatot von maga után.

Természetesen, a szülők generációk során keményen dolgoztak, ez nem vita tárgya. Minden kornak meg volt a maga nehézsége, küzdelme, amivel családként, szülőként kellett szembenézni. De az is látszódik, hogy manapság teljesen más életet élünk, más elvek mentén gondolkodunk, mint szüleink, nagyszüleink. Ezzel persze nem azt mondom, hogy régen könnyebb volt és elődeinknek nem voltak nehézségeik. Egyszerűen más volt. Másképp folyt az élet, a mindennapok, megoszlottak a terhek, és voltak olyan tényezők, amik akkoriban még nem is léteztek.

Így hát mit tehetünk? A megoldás más édesanyákban rejlik. Más anyákban, akik szintén híján vannak a támogatásnak, segítségnek. Akik szintén magányosak, és keresik a megfelelő anyatársat, társaságot, akikkel a mindennapi nehézségeket, kérdéseket át lehet beszélni. Akiben nem csak az édesanya, hanem a gyermek is bízik így a közös játék, közös programok még inkább szoros barátságot eredményeznek. Ezek az anyabarátságok jelenthetik a támaszt, a segítséget, a társaságot a mindennapokban. Az anyabarátságok különlegesek, egy különleges kapocs.

Írta: S. Arany Virág, a Momz tartalomfelelőse, a Hadd szóljon, Anyukám! blog készítője