Nem alszol egy hete. Aludnál, de a gyerek nem alszik, azaz nem alszol egy hete. Egybefolynak a napok az éjszakákkal. Ránézel a telefonodra reggel 8:10-kor, amikor már túlvagytok a reggeli rutinon egy ideje és már a játszószőnyegen próbálod nyúzni és eltemeted a napot, hogy ennek sem lesz soha vége.

Majd ránézel egy fél óra múlva a telefonodra és 8:12-t mutat. Nem tudod, hogy visszaringasd aludni a babakocsiban, vagy azzal pont az ellenkezőjét éred el, hogy utána egész nap nem fog aludni. Kétségek hálójában vergődsz, mert el sem tudod képzelni, miért borult meg minden, ami az elmúlt hetekben már kialakulni látszott. Foggal-körömmel kapaszkodsz, 20 körömmel markolod a kiszámíthatót, ami eddig úgy tűnt, hogy már megvan, és most megint egy homoklavinán egyensúlyozol, mert fogalmad sincs, hogy mi történik és meddig fog tartani. Hallottál már erről az alvás-regresszióról, sokan böfögik bele az éterbe körülötted az „ilyen ez a fogzás” üres frázisát is, de semmire nem mész vele, tele a padlás a találgatózással. 

Valójában már nem is biztos, hogy tudni akarod, miért nem alszik, csak a megoldást keresed úgy, mint valami kincskereső játékban. 

Sír, nyekereg, mert hullafáradt, te is az vagy, te is sírsz. Kiborulsz, elkezdesz bömbölni és földhöz verni magad a tehetetlenségtől.

Aztán kiviszed a babakocsival és végig sírod a sétát, amit legalább ő alvással tölt. Megkérdőjelezed az egész életed értelmét, hogy miért kellett ez neked és hogy biztosan ezt akartad-e. Sétálsz, amíg csak bírsz, mert legalább kiadod magadból a feszkót és ő is alszik. Tudjuk jól, ha megáll a babakocsi, megáll az élet, legalábbis ő biztosan felébred és kezdődik az egész elölről.

Aztán egyszer kinyitja a szemét és látod, hogy megpróbálja beazonosítani a helyzetet. Meglát téged és teleszájjal rád vigyorog. Megint bömbölve bőgni kezdesz. Hogy lehet, ennyire őszintén szeretni? Hogy lehet, hogy minden rosszat elfelejtve ilyen gyorsan megbocsát neked és továbblép? Miért rontjuk el a gyerekeket és miért válunk ilyen felnőttekké?

Hogy lehet, hogy ilyen tiszta teremtéseket kapunk a Jóistentől, a magasabb rendektől, az Élettől, a Sorstól, ki miben hisz; és mi mégis megkérdőjelezzük, hogy bírjuk-e, hogy nekünk való-e ez az egész. 

Aztán persze beindul az önostorozás, mint egy örökmozgó szerkezet, jó ideig meg sem áll, tombol a mardosó lelkifurdalás, hogy hogy lehetnek ilyen rossz gondolataid, más ölne, ha a helyedben lehetne.

Azt mondják, hogy meg kell tanulnunk megbocsátani magunknak, mert úgy taníthatjuk meg gyerekeinket is arra, hogy megbocsássanak másoknak és önmaguknak is.

Te meg tudsz magadnak bocsátani?

Írta: Zele-Papp Henriett, a Postpartumposztok blog szerzője