Máig emlékszem arra az irodalomórára, amikor az egész kilencedikes osztályom előtt szólított fel a helyettesítő tanár: mutassam meg, hogyan kell az Odüsszeia elejét skandálva (azaz időmértékesen) felolvasni. Égtem a szégyentől, de megcsináltam. És egész jól ment. Persze, a helyettesítő tanár ezt nagyon is jól tudta előre, mivel az édesanyám volt!
Aki egészen apró korunktól skandálta nekünk a testvéreimmel Weöres Sándortól a Bóbitát, a Galagonyát, Csukás Istvántól a Sün Balázst – nemcsak (gyerek)irodalmi abszolútértékük miatt, hanem mert észrevette: a ritmikusan mondott szövegek sokkal jobban lekötik a figyelmünket, mint a prózából épülő mesék.
Ezek után úgy másfél évtizeddel, amikor már bőven elfelejtettem mindenfajta görög eposzt, nekem is lett egy-két-három gyerkőcöm. És saját bőrömön tapasztaltam, hogy jé, tényleg! Ők is szeretik a verselve olvasást! Különösen, amikor totyogó-korba lépnek: a szótagok stabil ritmikájába valahogy megkapaszkodnak és belenyugszanak ezek a pici örökmozgók, sőt, még arra is érzékenyek, amikor “változik a ritmus” – amitől persze rövidebb versek helyett a hosszabb verses mesék felé kezdtünk orientálódni családilag. Szerencsénkre, mivel a hazai gyerekkönyvkiadás igazi aranykorát éljük éppen (éljen-éljen!), sosem éreztük azt, hogy szűk lenne a boltok verses mese-választéka. Sőt! Ennek örömére el is hoztam három kedvencünket, hátha nálatok is beválik, és a ti totyogóitok is olyan hirtelen nyugszanak el a sorok ritmusa hallatán, mint az enyéim.
Julia Donaldson: A Graffaló
Bár igaziból bármelyik Donaldson-Scheffler könyvet írhattam volna, hiszen egyik jobb, mint a másik, nálunk minden ezzel a verses mesével indult. A saját példányunkat így három gyerek lelkes lapozgatása után már csak a Szentlélek tartja össze, ellenben már majdnem kívülről fújjuk az egész mesét: kezdve a ravasz kis egérkével, aki mindenkivel elhiteti, hogy van egy Graffaló nevű szörnyű állat az erdőben, majd rájön, hogy “Segítség! Hóha-hó! Mégis van Graffaló!”, és ki kell húznia saját magát a pácból. A magyar fordítás zseniálisan tartja végig a ritmust, a képek meg annyira színesek, hogy sokadik olvasásra is van rajtuk csodálnivaló. Nálunk mindhárom gyerkőcnek volt egy Graffaló-korszaka, a legkisebbnek még kukucskálós babakönyvet is vettem belőle, annyit látta testvérei kezében az eredetit!
Nemes Nagy Ágnes: Ki ette meg a málnát?
Ezt a verses mesét a nagylányom szerette legjobban – nemcsak mint mesét, hanem mint fogzójátékot is, de természetesen a kedvence az volt, amikor ölbe vettük és sokadik alkalommal is elmeséltük a málnát szedő macik rímbe szedett történetét. Merthát megvan benne minden, ami egy totyogót többszöri olvasásra bírja: macik, málna, különböző állatok és még egy hordozókendős macimama is feltűnik a képeken! Felnőttként én mindig külön élvezem a modern illusztrációk és kicsit népies szöveg kontrasztját, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül – márpedig egy heteken át tartó könyvrajongás esetében külön jó, ha a felolvasó is élvezi a (verses) mesélést, nemcsak a néhány éves hallgatóság, ugye?
Varró Dani: Nem, nem, hanem
Rettenetesen szerencsések vagyunk, hogy ezt a könyvet megkaptuk valamelyik gyerkőc szülinapjára, ugyanis azóta annyira elkapkodták, hogy csak használtan fellelhető itt-ott. (Ha rátaláltok valahol, el ne szalasszátok!) Mi konkrétan ronggyá olvastuk, és azóta is rendszeresen emlegetjük egyes versszakait, például a családi ebédeknél, amikor az egyik gyerek túl forrónak talál valamit: “Ha forró a leves, a krumpli, vagy bármi, A tűzoltóságnak kell telefonálni? Hogy halló, ez túl meleg, jöjjenek, jujj, ki? Nem, nem, hanem… Jól meg kell fújni!” Mindegyik oldalpár erre a struktúrára épül, egészen az utolsóig – és bár szigorúan véve ez nem verses mese, hanem inkább egy hosszú, interaktív gyerekvers, nálunk rendszeresen az esti mese főszereplője volt totyogó-korban!
Természetesen ezeken kívül van még számtalan fantasztikus verses mese, amikkel bármikor magunk mellé édesgethetjük egy kis csendesedésre apróbb gyerkőceinket (vagy akár a nagyobbakat is)! A lényeg egyszerű: addig, amíg visz a verssorok ritmusa, nagy baj nem lehet. És ki tudja? Lehet, hogy úgy az ifjúságba ivódik az élmény, hogy tizennéhány év múlva ők is ugyanolyan kelletlenül fogják skandálni az Odüsszeiát az osztályteremben, mint én.
Írta: Gőbel Noémi, Bukkancs blog készítője
Fotó: Mócz-Horváth Edina
