Görnyedve eszem az első nyári őszibarackot a mosogató felett, friss leve folyik le az államon, belecsöppen a mosogatótálcába. Sosem veszek elő tányért, mindig így szoktam enni. Közben azon gondolkodom, hogy a másodperc töredékének boldogsága mikor volt ennyire jó utoljára. Hogy teszek magamért valamit. Eszem. A szoptatós trikóból kilógó melleim hozzáérnek a mosogató széléhez és felszisszenek. Nem merek ordítani – pedig tudnék -, nehogy felébredjen a gyerek. Elvégre egy óra ötven percig tartott, mire testemből táplálva végre el tudtam altatni. De hát ki számolja? Kár lenne ezt a pár perc vagy egy óra luxust egy sajgó mellbimbóért feláldozni. Azt mondják, a szülés fáj. Igen, fáj. De eltörpül a szoptatás és a kezdeti nehézségek melletti félelem, kétségek és folyamatos hangulatingadozások mellett. Nyilván, erről fogalmam sem volt ezelőtt, erre senki nem készített fel. Kiüresedett fejjel keresem önmagam vagy a megnyugvást, kétségbeesetten vágyom valami kiszámíthatóra, amiről csak sejtem, hogy egy jó darabig nem jön el.

Ma még csak kétszer sírtam.

Egyszer a tehetetlen dühtől, hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem. Miért sír? Miért sír még mindig másfél óra szoptatás után? Odaadom neki mindenem: az életem, a testem, az időm, a teljes valómat. Ez sem elég? Mit tehetnék még? Nem tud válaszolni, megfeszülve sír, bömbölve bőgök hát vele én is. „Ne stresszelj, mert elmegy a tejed és a gyerek amúgy is megérzi.” Köszi, baszd meg. Mert az olyan egyszerű, miközben a nap 24 órájában arra koncentrálsz, hogy életben tarts egy újszülött csecsemőt. Úgy alszol napi 3-4 órákat, mint nyúl a bokorban, ki vagy merülve, nem akkor mész el pisilni, amikor te akarsz, hanem amikor alkalmad jut rá. Nem vagy ura a saját testednek, pedig most már akár keresztbetett, felhúzott térdekkel is tudnál egy jóízűt aludni, hiszen nincs a pocakodban egy négykilós élet.

Másodjára a meghatottságtól sírtam. Hogy az egyébként relatív gyámoltalannak mondható anyám mennyit segít a saját kereteihez mérten. Hogy süt nekünk, hogy megkérdezi, mire vágynék még, mert akkor megfőzi. Hogy hozza a gyümölcsöt vagy ne adj isten, ad rá pénzt, hogy bevásároljunk magunknak. Hogy jön és babázik türelmesen még akkor is, ha a gyerek kifeszítve üvölt a mellem után abban az öt percben, amíg vacsoráznék. Mindig is tudtam, hogy csodálatos nagymama lesz, alig várta, hogy unokája legyen. Megszámlálhatatlanul jobb nagymamája lesz a gyerekemnek, mint amilyen jó anyának én valaha is tudtam őt látni. Pedig a legjobb anyám volt mindig is, mindent megtett értem.

Megint elbőgöm magam, mert látom, mennyire szeretné a nagyanyja babusgatni az első unokáját. Kényeztetni, szeretgetni. De az nem engedi, mert csak sír kérlelhetetlenül, hogy tegyem vissza a mellemre. Kétségek közt vagyok: egész nap ott volt. Még mindig nem elég? Bennem van a baj? Front van? Túl meleg van? Nem elég tápláló a tejem? Nem elég a tejem? Nem tud elég hatékonyan enni? Fog gyarapodni rendesen? Ez mindig ilyen kurva nehéz lesz? Nem voltam én erre felkészülve. Néha megfordul a fejemben, hogy visszacsinálnám az egészet. Szar ember vagyok. Szar anya vagyok. Anya vagyok. Anya vagyok? Én? Hiszen még csak most érettségiztem, nem? Ugyan már. Hol van már az a 13 év…

De hát ezt akartad, nem? Dehogynem. És? Attól még nem lehet szar? Aki fel tud készülni előre a szülés utáni depresszióra, az hazudik. Na jó, ne fogalmazzunk ilyen szélsőségesen, pusztán én nem hiszek neki.

Írta: Zele-Papp Henriett, a Postpartumposztok blog készítője